Hazaértem. Szombaton fél tizenkettőkor landolt a gép Ferihegyen. Teljesen simán repültünk, útitársammal jókat mókáztunk a légiutaskísérő fiukán, mert úgy beszélt, mintha énekelne. És még Audrey-t is sikerült épségben elhoznom a fedélzeten, pedig egész reggel azon aggódtunk Pistivel, hogy balhé lesz, és nem engedik fel. De senki semmit nem szólt. Szerencsére:) Egyébként Audrey az új esernyőm, amit a kollégáktól kaptam búcsú ajándékként. Annyira aranyosak voltak! Elmentünk péntek este az új magyar étterembe a Holloway Roadon, és mindenki jól be akart kajálni, csak én nem voltam éhes, mert ebédre betoltam egy hatalmas kebabot, és Samóca nagymamijától kaptam még májat is, szóval én nem is ettem sokat, de a többiek rosszul jártak, mert nem volt túl jó a hami. Ellenben engem elhalmoztak ajándékokkal búcsúzoul. Audrey mellett kaptam egy hatalmas cicaperselyt, hogy gyűjtögessem a visszaútra valót, kaptam kalózos só- és borsszórót, gyönyörűséges képkeretet és ékszertartót. Meg egy szívhez szóló képeslapot:)
Az utolsó pár nap a búcsúzásról szólt főként. Volt minden: pakolás, ivászat, "ne menj haza!", vásárlás, duma party...És persze jó sztahanovistaként dolgoztam péntek estig:)
Szóval London elbúcsúztatott (én is őt), esővel, ajándékokkal, jó kívánságokkal... De tudja, hogy visszatérek. Legalább látogatni:) Helyem már van, ugye?:)
Ez az utolsó egy hónap nagyon gyorsan elment, de összességében a 3 is. És kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de jól éreztem magam, a kezdeti utálat után a várost is egész megszerettem, bár még mindig nem a szívem csücske. Az utolsó pillanatig csak egy kis hangyalábnak éreztem magam. Igen, nem egy egész hangyának, mert néha Budapesten érzem annak, de Londonban még ahhoz képest is kicsinek éreztem magam.
Érdekes dolgokat láttam, tanultam ezt-azt az élettől, jó barátokra leltem.
Szóval megérte. Köszönöm!
Ahogy pedig Nyav mondá: "Mission: completed"!
U.i.: Szakdoli leadva, tanulás és munkakeresés indul. Talán folytatom a blogot valamilyen formában itthonról...We'll see...
